A lényeget mindig letisztultan, egyszerűen, szépen meséli el – mondta egykori barátjáról Németh János Munkács-díjas keramikusművész, aki köszöntőjében megemlékezett a közös gyermekkor útkereséseiről, alkotói múltjuk közös történeteiről. Mint fogalmazott: Szécsényi László képei művészi szépségből, beleszőtt rafinéria nélkül készültek, ettől olyan egyszerűek, élvezhetőek és szépek. Szécsényi László az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején amatőr szobrászként indult. Ennek a korszaknak a lenyomata az a 11 kisplasztika, amely a kiállított festmények mellett a Göcseji Múzeumban most megtekinthető. Pályája kezdetén még a legreményteljesebb zalai művészek között tartotta számon szakma és közönség egyaránt, a hatvanas évek közepén azonban szinte egyik napról a másikra abbahagyta művészi pályafutását, dekoratőr lett a mozinál, munkáját emlékezetes moziplakátok és grafikák fémjelzik ebből a korszakból. Szécsényi László nyugdíjba vonulását követően ragadott újra ecsetet: a vásznakon sorra életre keltek a zalai dombok, különös tekintettel botfai pincéjének környékére.

Dr. Kostyál László művészettörténész köszöntőjében jelezte: nem szereti a skatulyázást, mint mondta, nincs értelme mindenáron keretek és stílushatárok közé szorítani az alkotót. Szécsényi Lászlót ő is szerény emberként jellemezte, aki nem igényelte, hogy művészként tekintsenek rá, tette a dolgát a maga (és mások) örömére.

A kiállítás megnyitóján néhány mondat erejéig szót kért az ifjabbik Szécsényi László is: mint mondta, egyelőre fel sem fogható, mi az, amit édesapja maga után hagyott művészetileg és emberként, de köszöni mindazoknak, akiknek része volt a kiállítás létrejöttében, és köszöni minden jelenlévőnek a részvételt. „Nézzék, vizsgálják, elemezzék olyan szeretettel a képeket, ahogy családja gondol Szécsényi Lászlóra” – mondta a festő fia.

T.SZ.É./T. S.