Édesanyám a helyi vegyesboltban dolgozott eladóként. Édesapám pedig postás volt. Nagyon kevés fizetést kaptak, amiből meg kellett élnünk egész hónapban. Apának ebből elege lett, hogy mindig szűkölködnünk kellett, ezért egyre gyakoribbá váltak a veszekedések otthon. De ez még nem minden, teltek – múltak a hónapok, egyszer csak eljött az az idő, mikor apa hazaért a munkából, és az első útja a kocsmába vezetett, ahol minden nap berúgott. Ilyenkor még az is előfordult, hogy anyát is megütötte. A helyzetünk egyre rosszabb lett, ugyanis apu elvesztette az állását, vagyis kirúgták. Anya nagyon kétségbe esett, hogy most mi lesz velünk. Igazából nem is saját maga miatt aggódott, hanem miattam.

Egyik nap jött egy levél, amit édesanyám nyitott fel. Kinyitotta a borítékot, és csak olvasott, nem mondott semmit. Láttam, hogy az arcán folynak végig a könnyek, ekkor kivettem a kezéből az írást, és elolvastam. Az állt benne, hogy anyu testvére meghalt. Nem tartották a kapcsolatot, de nagyon fájt neki, láttam rajta. Mivel szegények voltunk, nem tudott elmenni a temetésre, a másik probléma pedig az, hogy messze volt tőlünk, sőt még apa is megtiltotta. Ezt nem tudta feldolgozni. Ez volt a második nagy csapás az életünkben. Anya is rászokott az alkoholra és a cigarettára. Apával most már igazán megértették egymást, egy szinten működtek. Anya teljes keresete elment a rossz dolgokra. Egyikőjük sem foglalkozott velem, pénzt sem kaptam, amiből egy kis élelmet tudtam volna magamnak venni. A mamával sem tartottuk a kapcsolatot, pedig a közelben lakott. Azonban az egyik nap átjött hozzánk, hogy megnézze, mi a helyzet. Mikor meglátta, mi történik, azonnal elvitt magával. Ekkor még nem voltam olyan nagy, nem is igazán értettem a történteket, csak annyit tudtam, hogy ez így nem jó, nagyon, de nagyon rossz. Teltek a hetek, és az egész falu azt beszélte, hogy mi történt. Nagyon rosszul esett, s ez még annál is rosszabb, hogy eddig voltak barátaim, de azok is cserbenhagytak. Akik barátkoztak velem, azokat is eltiltották tőlem, mert én is olyan leszek, mint a szüleim. Az iskolában a diáktársaim nem foglalkoztak velem, a tanárok is nagyon furcsán bántak velem. Csak a tanulásra koncentráltam, de ez így sem volt jó, mivel az évek során a tanulmányi eredményem egyre rosszabb lett. Nem vettek fel sehova, ahova szerettem volna. Minden álmom összetört, és mindennek a szüleim voltak az okai. Teljesen elvesztettem velük a kapcsolatot, és nem is tudtam már megbízni a felnőttekben, főleg nem a szüleimben. Az új iskolámat sem szerettem, de egy évet tanultam ott, és a jó eredményem miatt átiratkoztam egy jobb iskolába, ahova eredetileg is terveztem a továbbtanulásomat. Ekkor jött egy fordulópont az életemben. Megismerkedtem a legjobb barátnőmmel, Elzával, aki minden problémámat megértette, és szívesen meg is hallgatott, bármiről legyen szó. Téli nap volt, mikor találkoztam a szüleivel, akik felajánlották, hogy egy kis időre költözzek oda hozzájuk, mert nagyon sajnálták, ami velem történt, és segíteni szerettek volna. De én féltem. Persze tudtam, hogy az ő szülei nem olyanok, mint az enyéim, de valahogy tartottam az egész dologtól. Elkezdtem gondolkodni, egy próbát megérhetne, és arra a döntésre jutottam, hogy odaköltözöm. Kezdtem megbízni újra a felnőttekben, de anya és apa szemébe nem tudtam belenézni, egyszerűen féltem tőlük, nagyot csalódtam bennük, hogy engem ilyen helyzetbe hoztak.

Ugyanebben az évben jött a második fordulópont. Megismerkedtem egy fiúval, akinek az élete nagyon hasonlított az enyémhez. Ő is támogatott mindenben. A családját is nagyon kedveltem, bennük is meg tudtam bízni. Mindig azt mondta, keressem meg a szüleimet, kezdjek velük új életet. Ő ezt könnyen mondta, mivel ő már megtette egyszer, és bevallottam igaza volt. Ugyanúgy tudtak együtt élni, mintha semmi sem történt volna, nekem miért ne sikerülne. Még mielőtt nem kezdődött az iskola, hazamentem, és megkerestem a szüleimet. Szerencsére a barátom és a barátnőm is elkísért. Láttam, hogy valami megváltozott, de mégsem tökéletes a helyzet. Nagyon nehéz volt újra szóba állni velük 6 év után, ugyanis mostanra már 18 éves lettem. Remegtem, nem mertem egy szót sem kinyögni. Csak annyit hallottam a hátam mögött: „Ne aggódj, meg tudod csinálni!” És ennek hatására megkérdeztem tőlük, hogyan történt a változás, hogy tértek vissza a helyes útra. Csak annyi volt a válasz, hogy a falubeliek segítettek nekik. Leszoktak az alkoholról, elkezdtek újra dolgozni, hogy legyen egy kis pénzük, amit félre tudnak tenni. Ugyanis tanulni szerettek volna, hogy jobb munkahelyet találjanak bent a városban. Minden jól alakult, nekik csak egy valami nem volt tökéletes, a mi kapcsolatunk, tudták, hogy elvesztettem a bizalmamat velük szemben, és ebben teljesen egyetértettem velük. Láttam teljesen megbánták, amit tettek, és nagyon megfizettek azzal, hogy elveszítettek engem egy kis időre. Segítettem nekik, hogy be tudjunk költözni a városba, és találjanak munkát. Én is tudtam folytatni a tanulmányaimat, amivel egy kis pénzt tudtam keresni, mert jó eredményeim miatt ösztöndíjat kaptam. Teltek-múltak a napok, hetek, hónapok majd az évek, és teljesen jól alakultak a dolgok, sokkal jobban megértettük egymást, mint az előtt. Megtanultam újra bízni bennük, bár sokáig tartott, de megérte megkeresni őket.

Végül is mindenkinek megjár a második esély, főleg a családtagoknak, akiket egy életen át anyának és apának szólíthatunk. Ne akkor rágódjunk az eseményeken, amikor már késő. Cselekedjünk addig, még érdemes.

Kulcsár Dorina (12.a)
Mindszenty József Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium