A belváros átalakulása 1989-ben megindult. Az akkori városi újság beszámolt a Kossuth utca 4-10. szám alatti épület bontásáról. Majd folytatódott az átalakulás: megszűnt a játékbolt, hangszerbolt. A 90-es években aztán elkezdődött az Eötvös utca és köz szanálása, rekonstrukciója. Hogy milyen stratégiák mentén zajlott a városfejlesztés, arról Inkovics Lászlóval, a város rendszerváltozás utáni első főépítészével beszélgettünk.

Inkovics László: Az építészet mindig a társadalom tükre. Kiválóan nyomon lehet követni a gazdasági, politikai változásokat, az építészeti szakma aktuális állapotát, és a divathullámot. Csak míg a gazdaság és a politika gyorsan változik, addig az épületek évtizedekig ott maradnak.

ZalaEgerszeG: A rendszerváltozást követő első építkezések mit tükröznek?

I. L.: Útkeresést! Uralkodó stílusirányzatok nemigen voltak. Ugyanakkor már a 60-as évektől megindult a belváros átalakítása. Ennek eredménye lett a Csipkeház, ami akkor jóval túlmutatott a kor hangulatán. (Ma már erős felújításra szorulna, különösen ami az árkádokat illeti.) Az elődök a korábbi városrendezési tervben szabtak már egy irányt.

Belegondolni is szörnyű, de igaz: a 60-as évek második felében voltak olyan elképezések, melyek teljesen megszüntették volna a Kossuth utca akkori képét. Kő kövön nem maradt volna, mert amolyan lakótelep-jelleget képzeltek el a tervezők, nagy tömbházakkal. Hál’ istennek ebből semmi sem lett. A cél tulajdonképpen az volt már 1990 előtt és után is, hogy a belváros kisvárosi jellege megszűnjön, vagyis az egyszintes, régi házak helyén „nagyvárosi” épületek létesüljenek.

Volt viszont egy jól körülhatolt városmag. Azzal egyetértett mindenki, hogy ahhoz nem szabad hozzányúlni. Ez a nagytemplom, mozi, Kvártélyház körüli terület volt, a Postával, egykori Belfegorral bezárólag. Így kezdődött a rendszerváltozás környéki átalakulás a Kossuth és Tüttőssy utcával. Ott voltak az egyszintes épületek.

ZEG.: Sokak szerint viszont a városokat igazán a nagy terek, hangulatos utcák teszik várossá, nem a magas házak. Olyan tervek nem voltak, hogy a belváros tereit növeljék?

I. L.: De, voltak elképzelések terek kialakítására. Ez eredendő hiányosság Zalaegerszegen, hiszen amit térnek hívunk, valójában nem az. Sem a Kazinczy, sem a Széchenyi, sem a Csány tér nem nevezhető annak. A Dísz tér pedig akkor keletkezett, mikor a Városháza épült.

Szükség volt egy nagyobb területre, ahol a politikai rendezvényeket, május elsejéket le lehetett bonyolítani. A rendszerváltozás után szóba került, hogy a Kvártélyház nyugati oldalát „kinyitva”, egy nagyobb tér jöjjön létre. Ehhez viszont területeket kellett volna vásárolni. Így az ötletből végül semmi nem lett.

A gazdaság és az üzleti érdek 1990 után már hangsúlyosan megjelent, míg korábban inkább ideológiai, hatalmi, szociálpolitikai érdekek mozgatták az építkezéseket. Na, és a szocializmus évtizedeiben volt egy nagy adag magamutogatás is. Fontos, hogy valami optimum alakuljon ki egy városmag tágassága – terei, illetve a sűrűsége – beépítettsége között. Ha ugyanis a „sűrűség” nem elég nagy, akkor épp a kevés szolgáltatástól nem lesz város a város.

ZEG.: Mikor okozott először nagyobb vitát a magán cégek akarata a város vagy a lakosság elképzeléseivel szemben? Hiszen 1990 előtt ilyen problémák nyilván nem voltak.

I. L.: Érdekes helyzet volt, mikor a Mc’Donald’s Zalaegerszegre jött, s egy műemlék jellegű épületbe – az egykori Bárány cukrászda helyére – költözött. Természetesen nagy volt a felháborodás városvédők, lokálpatrióták részéről, hogy ilyent nem lehet csinálni.

Ha a város tulajdonában lett volna a Bárány, ez valószínűleg nem történik meg, ám mivel két magáncég kötött üzletet – vagyis az Arany Bárány bérbe adta a használaton kívüli helyiségeit – nem volt mit tenni. Gondoltuk, ha majd az embereknek ez nem tetszik, nem mennek be, s becsődöl az üzlet. Ám ez nem így lett. A másik jelentősebb példa a magántőke megjelenésére már a 90-es évek közepére, végére tehető.

Ekkor alakult ki az Eötvös út és Eötvös köz mai arculata, szintén magánvállalkozásban. Ez sem volt vitáktól mentes időszak. Ami a lényeg, s amit el kell fogadni, hogy 1990 után „kézi vezérléssel” ezekbe a napi történésekbe már nem lehetett többé hivatali szinten beleszólni. A magánberuházásokkal együtt megjelent az anyagi haszonszerzés, mint motivációs tényező, s ez szült jobb és kevésbé jobb épületeket is.

ZEG.: Alkalmanként szép, régi épületek kárára?

I. L.: Ez egy örök kérdés. Egyrészt van igény arra, hogy az elavult, leromlott állagú épületek helyére újak kerüljenek, hiszen egy város arculata sosem lehet teljesen állandó. Ugyanakkor a régit mégis mindenki sajnálja. El kell dönteni, hogy ragaszkodunk-e valaminek a megtartásához, vagy inkább azt tartjuk szem előtt, hogy az új később majd nagyobb értékkel bír.

Gyakori jelenség az is, mikor a tulajdonos hanyagol el, vagy ad el tényleg szép, értékes polgári házakat. Az önkormányzat ilyenkor maximum annyit tehet, hogy helyi védelem alá helyezi, próbálja a homlokzatot megóvni. Ezeknél a magánházaknál azonban szerencsésebb a tulajdonost arra ösztönözni, hogy tartsa meg a ház patinás jellegét.

Véleményem szerint az is probléma, hogy gyakran türelmetlen volt a „közélet”, s belefutott olyan építkezésekbe, amik nem éppen a legjobb, legszebb megoldást szülték. Talán jobb bizonyos esetekben várni egy kicsit.

(Zala-Lap, pP)