– Még nem lesz jó – szólalt meg végre Áron, és tovább építette a várát.

Ezt már nem tudta szó nélkül megállni az idős asszony:

– Mégis mi nem lesz még jó, kisunokám?

– A váram – felelte.

– Mégis miért? – kérdezett közbe most már Lajos papa is.

– Ez nagyon egyszerű – válaszolta a gyermek teljes komolysággal, és hogy hitelesítse a szavait, határozottan a nagyszülei szemébe nézett. Hol az egyikébe, hol a másikéba. Majd folytatta:

– Azt szeretném, hogy a vár tökéletes legyen, mert az az álmom, hogy felnőttként egy hatalmas és szép házat építhessek a szeretteimnek, ahol megpihenhetnek, és ahol mindig szívesen látják őket. Ehhez viszont nagyon szorgalmasnak kell lennem, és nem szabad kiadnom félmunkát a kezeim közül.

Ezzel a kisfiú lezártnak tekintette a beszélgetést, és immár teljes odafigyeléssel tudott tovább dolgozni a homokvárán. A nagyszülők először megdöbbentek kisunokájuk szavain, de ahogy egymásra néztek, mindkettőjüket melegség öntötte el.