Szóval alantas varangyok, meg mesék. Hasonlították már az „Ezeregyéjszakához”, meg a Varjúdombi mesékhez; másoknak meg kicsit barokkos, vagy inkább szecessziós a hatás. Ki melyikben találja meg az igazodási pontot. Németh Miklós persze megannyi képzőművészhez hasonlóan nem szeret igazodni. (Talán az sem véletlen, hogy az utóbbi tíz évben a város nagyobb kiállítóhelyein nem volt tárlata.)

Ahogy a kiállítást megnyitó Faragó Zsuzsa zenetanár is utalt rá, a művészek nem szeretik a címkéket. A grafikák az alkotó meséi, még akkor is, ha bibliai vagy mitológiai alakok rajzolódnak ki a kacskaringós vonalakból. Vagy éppen „Iván, a képkeretező”, de ez már inkább egy kisvárosi történet. Bár ki tudja, hiszen a mesteremberek mindig ősi figurák.

Amúgy meg teljesen mindegy, honnan merít ötletet a művész: mítoszból vagy valóságból. A lényeg, hogy Németh Miklós „agytekervényeit” látjuk a papíron, díszesen megformálva, álomszerű elrendezésben. Hol fekete-fehérben, hol kissé színesebben: barna, zöld, arany, vörös. Homogén színek.

Vonaltól vonalig, ám ennyi épp elég a beteljesedéshez. Meg a kiteljesedéshez is, mert a jól ismert történetek ebben a képi világban valahogy sokkal inkább azok, amik. Pedig ez nem a kánon, nem így tanítják.

Az iskolában Krisztus nem ilyen, a Golgota nem ilyen, s a bűnbánó Magdolna sem. Persze, dehogynem, sőt lehet még „ilyenebb” is, csak kell valaki, aki át meri rajzolni a beidegződött képeket. Németh Miklós átrajzolja, megrajzolja a történetet: a maga sajátos, álomszerű, lírai meséit. Leheletvékony vonalakkal, pajzán görbületekkel ám elképesztően szövevényes kombinációkkal.

És tényleg ott vannak az alvilági, sötét lények, az emberi gyarlóság szimbólumai, ám a nyugalom, a jóság és a játékosság is. Mint egy igazi mesében, ahol a jó elnyeri méltó jutalmát, a rossz meg a büntetését.

 „Hogy ilyen alkotások szülessenek hosszú és gyötrelmes út; magány és kóborlás kell” – mondta Faragó Zsuzsa. Utalva arra, hogy nem egyszerű mesterségről, és nem könnyű életútról van szó. Ha viszont az ember a meséit nem hagyja el, akkor még mindig történhet valami jó.

(Zala-Lap, -pP-)