A zalaegerszegi színész alakját emléktábla őrzi az Ady úton, ahol szülőháza ma is áll. Béres János szobrászművész alkotását 2002-ben avatták fel. A dombormű előtt dr. Gyimesi Endre polgármester elmondta: a belvárosnak egy fontos történelmi pontja az Ady utca, hiszen három olyan személyiség is született itt, akik az egész ország kultúrájáért sokat tettek: Wlasics Gyula volt vallás- és közoktatásügyi miniszter; Keresztury Dezső költő, szintén oktatási miniszter; és Gábor Miklós.

A színművész a Nemzeti, majd Madách Színház után Ruszt József hívására a kecskeméti színházba került. Ez a sorsdöntő ismeretség hozta aztán Zalaegerszegre játszani. 1983-ban a Hevesi Sándor Színház első előadásában – a Ruszt által rendezett „Az ember tragédiájában” – ő alakította Lucifer szerepét.

A koszorúzás után a megemlékezés a színház nézőtéri galériájába folytatódott, ahol fotókiállítás nyílt, mely a művész egyes színpadi alakításait örökíti meg. Urházy Gábor László, Kricsár Kamill és Nagy Péter színművészek Gábor Miklós naplójából olvastak fel részleteket. Azokból az 1950-70-es évekből, mikor Nemzetiből a Madáchba, majd onnan Kecskemétre készült.

Az elhangzottak alapján Tarján Tamás irodalom- és színháztörténész arra kereste a választ, ki is volt, milyen ember is volt Gábor Miklós? Mint mondta, a kortárs magyar irodalom és színházi élet számára semmiképp sem színészkirály, mert az Latinovics Zoltán lett.

Gábor a színészkirályfi és ez a „fi” a királyhoz képest sokkal nyitottabb. Több benne a várakozás, a lehetőség. Nem véletlen, hogy egyik legjelentősebb alakítása 1962-ben éppen a Hamlet volt. Akiből szintén nem lett király. Mikor ezt a szerepet játszotta idegrendszerében már benne volt a történelmi csalódás, érezte, hogy nemcsak „Dániában bűzlik valami”. Viszont a játékból hiányzott 1968 szellemisége, ami a 60-as évek elején még nem volt sejthető.

A színművész egész életét és alakításait áthatott a sérülékenység, s az önértékelés, ami mindig elbizonytalanította: elég jó vagyok-e? Gábor Miklós amolyan osztott lélek; az önirónia és kétely egyszerre volt jelen benne. Mindez érződött a színpadon is. Ettől lett viszont kiváló színész, aki modern és klasszikus drámai hősöket; töprengő, intrikus és hősszerelmes szerepeket egyaránt lenyűgöző átéléssel játszott. Ahogy megfogalmazta: „a játék az egyetlen valóság szerves része. Az ártatlanság csodája…”

(Zala-Lap, -pet –