– Amióta csak állatvásár volt Magyarországon, azóta volt Zalaegerszegen is, meg sem lehet mondani hány éve – mondja Borda Irén, a Vásárcsarnok vezetője. – Messziről, még az Alföldről is hoztak állatokat, főleg az utóbbi években. Autóval könnyebb volt ugye közlekedni, régebben pedig szekereken hozták a jószágokat. Amit törvény nem tiltott, bármit lehetett itt adni-venni, persze csak állatorvosi igazolással. A hagyományos háztáji fajtákat hozták: ló, szarvasmarha, kecske, malac, szárnyasok, birkák. Az utóbbi időben a malacvásár ment a legjobban, de már azokat az állatokat is az Alföldről hozták a kupecek. Akik otthon tenyésztettek jószágokat, azok már nem is nagyon jöttek ide. Az az igazság, hogy már alig tartanak háztájit falun vagy városon egyaránt.

S hogy mi volt az oka a vásár megszűnésének? Az intézményvezető szerint nem a szigorodó jogszabályok és az uniós előírások miatt. A legnagyobb gondot az állattartási kedv csökkenése, megszűnése jelenti. Mindenki a saját kis családját látja el, eladni alig tudnak. A piacnapokon is csupán három idős néni hozza el a házi tejtermékeket. A kilencvenes évektől – a hogy a mezőgazdaság átalakult – alig van kistermelő, komolyabb állattartó. A falusiak tudják a legjobban, hogy nem éri meg állatot tartani, eladásra legalább is nem nagyon. Drágák a mezőgazdasági gépek, drága az üzemanyag, a termények felvásárlási ára alacsony.
– Aki áttért például a versenylovak tenyésztésére vagy kuriózumnak számító fajtát tart, az nem a piacon értékesíti az állatait – folytatja Borda Irén. – A birkát, lovat is az uniós országokba, főleg Olaszországba szállították. Ezzel egy időben a hazai feldolgozó- és húsipar külföldről hozza be a termékek „alapanyagait”. Az az igazság, hogy önmagát szüntette meg a vásár. Ez pedig országos jelenség. A Dunántúlon alig akad még négy-öt hely, ahol kereskedni lehet az állatokkal. Egy közepes nagyságú faluban jelenleg alig akad három-négy tehén és ugyanennyi ló. A nincsből nem lehet mit eladni. Az én gyerekkoromban több száz állatot hajtottak ki a legelőre. Nekünk sem lett volna nagy ráfordítás az állategészséügyi jogszabály feltételeinek biztosítása, például a szennyvízelvezetés megoldása. Az állatvásárból való bevételeink jól bizonyítják, hogy az utóbbi években egyáltalán nem volt nagy volumenű a jószágokkal való kereskedés: a vásárcsarnok összes bevételének alig egy századát adta az állatvásár.  Lehet, hogy az állattartás legalizálása miatt bevezetett lóútlevél kisebb gondot jelentett a tartóknak, ám ha belegondolunk ez nyolcezer forintos ráfordítást és egyhetes várakozást jelent. Állatorvos ad igazolást, formanyomtatványt kell kitölteni, de legalább igazolni tudja a gazda, hogy a szállított állat egészséges. Még egyszer mondom:  a legfőbb gond, hogy már alig tenyésztenek jószágokat az emberek, mert nem éri meg.