Köszöntőjében Péntek Imre, a Pannon Tükör főszerkesztője, a több mint öt évtizedes művészi pályával kapcsolatban elmondta: „Németh János újraértelmezi a hagyományt, bármihez nyúl. A saját egyéniségének megfelelően. Életműve ennek a szintéziskísérletnek állandó küzdelme, következetes végig vitele: a szobrászat, a kerámiaművészet és a fazekas mívesség körében végzett állandó kutatás. Talán ezért nincs nyugvópont, nincs megállapodottság.

Műveinek feszültsége, drámaisága vagy groteszk humora is részben ebből eredeztethető. Mert ez is jellemzője művészetének, ez a kettősség… Kerámiaszobrai, kompozíciói megragadják a szemlélőt, frissek, élményszerűek, érzelmileg is megszólítanak. Az égetett agyagmázak hol világosabb, hol sötétebb derengése, változatos felülete, a kifejező arcvonások mind-mind sugározzák azt a játékos, gyermeki derűt, a világba vetett hitet, amivel Németh János meg akar ajándékozni bennünket.”

Nehezebb nekem ebben a pillanatban, mint amikor a korongot megpörgetem – fogalmazott az ünnepelt, amikor megköszönte a sok-sok gratulációt, kézfogást, és ölelést. „Azok között vagyok, akiket szeretek, és akik szeretnek.” Németh János felelevenítette pályájának kezdetét, a főiskolás éveket, utalt Borsos Miklós szobrászművészre, aki tanára volt, aki bíztatta.

„Amikor az egyik első elkészült darabomat megnézte, vizsgálgatta, azt mondta, jó, jó, nem találok hibát a műben… Aztán tovább is lépett egy következő alkotást nézve. Közben hátraszólt nekem: de azért a lelkét még nem mintázta bele…” A forma öröme, gyönyörűsége végig kell, hogy kísérje az embert, folytatta, hozzátéve: művészet önkontroll nélkül nem jöhet létre, a művészet lélekből születik. Nem szolgai hűséggel ábrázolunk, hanem lélekkel.

A baráti est egyik kedves színfoltja volt, amikor Bence Lajos muravidéki költő Németh Jánoshoz írt versét Kelemen Gyula és Pénzes Csaba együtt adták elő. Köszöntötte az ünnepeltet az egerszegiek nevében Gyutai Csaba alpolgármester is, aki úgy fogalmazott: a keramikusművész a város díszpolgára, és mindenki tiszteli. Ha végigmegy a Kossuth utcán, mosolyog és rá is mosolyognak az emberek.

A Gyökerek című önéletrajzi kötetében, így vall: „az én fejemben soha nem fordult meg, hogy el kellene menni. Nem is mentem, de még Egerszegről sem. Ez az én hazám…”

(Zala-Lpa, V. Zs.)