Megszólalt a harang. Már éjfél van!? Hogy hagyhattam, hogy átverjenek? Meg kéne néznem a domb tetején a keresztet, hátha onnan jobban látok. Milyen régi ez a kereszt? ,,Állították Tóth István emlékére, akit e helyen villámcsapás ért’’. Szegény öregember, bár legalább a kedvenc helyén halt meg. Mondjuk én is érzem, hogy valamiféle erő van itt, különben már régen elvesztettem volna a hitemet a találkozó valóságában. Mi is volt a rokonsága vele? Tényleg, hiszen a nagyapja volt. Furcsa, hogy ilyen helyet választott. Mehettünk volna étterembe vagy szórakozóhelyre, de mégis ide akart jönni. Miért?

Még a kilátás se valami szép, de mégis van valami vonzó ebben a helyben. Talán a csillagok és a hold fénye a tiszta égbolton vagy a hullámzó fű játéka a széllel és a virágok tánca. Nem tudom. A kereszt sem valami fenséges, csupán egy öreg fadarab, melyet már a természet leharcolt. Soha nem tudom meg mi vezette őt ide.

Egy hang szólat meg mögöttem, és ő volt az. Ott állt a holdfényben, szoknyája libegett a kellemes nyári szellőtől, és a szeme szikrája boldogan sütött rám, mint a mécsesek a korhadt kereszten.

Karjába borultam, és úgy maradtunk, mint a szélben ölelkező búzaszálak a kereszt árnyékában. Bárcsak hittem volna benned!

Foki Bence (9.a)
Mindszenty József Általános iskola, Gimnázium és Kollégium