– Alapvetően budapesti származású vagyok, de azt mindig el szoktam mondani, hogy apukám eredetileg Heves megyéből származik. Ők régen átköltöztek egy Bajna nevű kis faluba, ahol a nagypapám körzeti orvosként dolgozott. Ez a kis vidéki ház végül megmaradt, és én az összes hétvégét és szünetet, tehát lényegében a fél életemet falun töltöttem. Ezért mindig azt mondom, hogy fél-városi, fél-vidéki vagyok.

– Hogy került képbe a színház?

– Nagyon sokáig nem volt konkrét tervem ezzel, nem volt nagy álmom az, hogy színész legyek. Mondogatták a szüleim és a környezetemben lévő felnőttek, hogy ebből a gyerekből biztos színész lesz… a középiskola utolsó éveiben még nem gondolkoztam ebben komolyabban csak annyira, hogy volt egy amatőr színjátszókör a sulin belül, amiben én is részt vettem. Később, mikor megvolt az érettségi még be sem adtam a jelentkezést a két egyetemre, ahova pedig beadtam oda nem vettek fel. Ekkor volt először kétszintű érettségi. Ezután egy évig dolgoztam és folytattam a munkát még az amatőr színtársulattal is. Ekkor már elhatároztam, hogy egy évvel később megpróbálom mind a kettő főiskolát. Pestre nem vettek fel, Kaposvárra viszont igen. Kaposváron elvégeztem a főiskolát, azóta pedig nincs kérdés. Már abban az évben tudtam, hogy addig fogom ezt próbálgatni, amíg fel nem vesznek. Végül is leegyszerűsítették az életemet, mert felvettek.

– Volt valami meghatározó színházi élményed?

– Nehéz kérdés. A meghatározó élmény az abban a pillanatban meghatározó. Visszamenőleg most már biztos, hogy teljesen más dolog motiválna. Talán azt tudnám mondani, hogy abszolút nem hozzáértőként és korban egyáltalán nem stimmelő módon játszottam Dürrenmattnak, Az öreg hölgy látogatása című darabjában Alfred Ill-t, ami egy minimum ötven éves férfinak a szerepe lenne. Ez még az amatőr csapattal volt, nekem viszont iszonyatosan hasznos volt és elképesztően sokat tanultam belőle. Szóval ezek a dolgok, a színház megismerésének az élményei azok, amik jobban megmaradtak.

– Most mi motivál?

– Most az, hogy egyre jobban tudjam ezt a szakmát, egyre többet tanuljak belőle. Maga a munka motivál nagyon.

– Beszéljünk kicsit a Footloose-ról. Hogy érzed magad a szerepedben?

– Most már nagyon jól. Mostanra, tehát a tizedik előadás környékére jött el az, hogy lazán és bátran merem csinálni. A főpróbahét nagyon nehéz volt, nagyon hosszú napokból állt össze, nagyon leterhelte az embert és én, mint pályakezdő színész még nagyon izgultam attól, hogy ez hogy és mint lesz. Mostanra jött el az a biztonságérzetem, hogy merek benne játszani, szórakozni és jól érezni magam, ezt fogja észrevenni a néző is. Tehát attól fogja igazából jól érezni magát, hogyha a színpadon álló emberek is élvezik, amit csinálnak.

– A többi szereplővel milyen a kapcsolatod?

– Nagyon jó. Ez abszolút alap volt az egész próbafolyamat alatt, hogy az egész tánckaron és az összes szereplőn azt lehetett látni, hogy akarja csinálni. Nagyon jó volt az, hogy egy közösség lettünk. Ha az ember nem tudott valamit, akkor odamehetett ahhoz, aki abban jobb. Zenében is nagyon sokat tanultam a kollégáktól. Azon voltunk, hogy mindenki jó legyen.

– Milyen érzés Kevin Bacon helyébe lépni?

– Ez azért érdekes egyébként, mert amikor megtudtam, hogy ez lesz még nem ismertem ezt a musicalt. Ezen kívül van a film is és akkor még abban a hiszemben voltam, hogy ez egy musical-film, aztán amikor megnéztem, rájöttem, hogy abszolút nem az. Annyi volt, hogy a filmnek a betétdalai, mint például a Holding out for a hero, Let’s hear it for the boy, Somebody’s eyes és a nyitány és finálé alapzenei szöveteként szolgáló Footloose, megjelennek a musicalben is. Ehhez képest itt ez egy elénekelendő és eltáncolandó darab. Tulajdonképpen ennek a filmnek és slágerszámoknak a nyilvánvaló sikere kapcsán, a zenei csokorhoz írtak szövegkönyvet és egy összekapcsoló sztorit. Szóval természetesen teljesen más ezt színházban csinálni technikailag, mert van egy fix tér, amit meg kell próbálnunk frappánsan valahogy úgy mozgatni és az egészet úgy szőni, hogy ne legyen unalmas, ne kelljen folyamatosan arra várni, hogy változik a helyszín és a napszak, hanem lineáris sztoriként végig lehessen nézni.

– Úgy tűnik ennek az évadnak ez lett a legnagyobb sikere…

– Azt vesszük észre, hogy az idősebb korosztály számára is izgalmas. A tapsrendnél tűnik fel, hogy ők is nagyon élvezték, mert ott tudjuk ezt lemérni. Ők menet közben viszont nem annyira intenzíven élnek velünk, mint mondjuk a fiatalabb korosztály. Tehát amikor középiskolás bérlet van, akkor minden poén és helyzetkomikum ül, mindenen röhögnek, mindennel jönnek velünk. Valahol ez az egész nyelvezet és fiatalos világ hozzájuk közelebb áll, de a végén úgy veszem észre, hogy az idősebb generáción is átmosódik a sztori és felveszik a lépést, és amint megértik ezt a rendszert, akkor el tudnak kezdeni élni vele. Ha élvezik és szórakoztatja őket, akkor azt mondom, hogy alapvetően nem vagyunk rossz helyen.

Hénics Fruzsina 13.b
Ady Endre Általános Iskola, Gimnázium és Alapfokú Művészetoktatási Intézmény