Mint az a megnyitón elhangzott, a tárlat csak egy kicsi szeletét mutatja be a gazdag kínálatnak, hiszen a megye rengeteg művészt adott az országnak, s a nagyvilágnak. Dr. Kostyál László művészettörténész beszédében egy tíz évvel ezelőtti szakmai vitára emlékezett. Akkor egy fiatal művészettörténész arról próbálta meggyőzni, hogy zalai művészettörténet nem létezik, hiszen mit is tekinthetnénk annak.

A megye határai a történelem folyamán sokszor változtak, az alkotók stílusa, formavilága, a művészeti iskolák, melyekhez tartoztak, irányzatok, melyek hatottak rájuk nem egységesek. Kostyál László ezen elgondolkodott, sok mindenben egyet is értett, és a beszélgetés azóta is gyakran eszébe jut.

Tovább folytatva a gondolatmenetet, viszont arra jutott, hogy ilyen alapon nincs magyar művészettörténet se, márpedig ez létező dolog. Annak ellenére, hogy sokszor olyan alkotókat is számon tartunk, akik nem magyarok, sőt még a nyelvünket sem beszélik. Szóval Kostyál László úgy látja, hogy mégis van zalai művészettörténet, ha más nem is, a szülőföld hatása, szeretete lehet egyfajta kohéziós erő.

Szerinte az origó ebben a kérdésben Németh János keramikusművész, akinek a munkássága megtestesít minden zalaiságot. A zsinagóga mostani kiállításán sem egységes stílusú alkotásokat láthatunk: figurális és absztrakt, nagy felületek, és kisplasztikák, könnyed líraiság, zeneiség és szabdalt testrészek, torzított alakok, sejtelmes figurák, harsány színek egyaránt láthatók. Ám a zalaiság, mint tudati tényező jelen van.

A tíz képzőművész – Benyó Ildikó, Drabik István, Dóczi László, Dús László, Gábriel József, Gergácz Berta, Miklosovits László, Nádler László, Oroczy Csaba, Paizs László – ugyanakkor napi kapcsolatot már nem ápol szülőföldjével, ám a megye egy láthatatlan kapocsként jelen van. Vagy ezt csak mi látjuk, mert tudjuk? A művészettörténész szerint már csak az a kérdés, hogy vajon egy külső szemlélő mit érez mindebből?

(Zala-Lap, – pet -)