Alkuk, fenyegetések, egyre több kínt hozó hétköznapok csengetésről csengetésre, évről évre. Mindez egyetlen szereplő játékával, valós helyszínen, ahol a nézők a padokban ülnek, és ezzel hallgatólagosan a darab diákságát alakítják. És hiába a fogadalom, én csak néző vagyok, engem nem ijeszt ez a szituáció, a történet és a tanárt alakító Scherer Péter improvizációt sem nélkülöző játéka durván magával sodor.

Gyorsan felejtjük, hogy ez színházi előadás, máris érintettként ülünk a padban. Másként hat azonban a mű diákra, tanárra, szülőre. A történet előrehaladtéval is inog a vélemény, ki a bűnös és ki az áldozat.

Milyen ember ez a tanár, egoista „én tudom csak”, aki nem képes szeretni a diákjait „a tanárnak nem szabad hagyni, hogy szeressék” „háborút vívnia a pattanásos képűek ellen”, „az ellenség minden évben újra termelődik” vagy a szellemileg hanyatló világ harcosa, aki a tudás szentségét próbálja megértetni a lebutult új generációval „minek az iskola, egyetemre csak a tök hülyék mennek”.

Ahány néző, annyi olvasat, ki milyen posztot tölt be a való világban, annak megfelelő színben látja az előadást. Ezért kiváló alkalom a látásmódok, gondolatok és ezzel a lappangó érzések kibeszélése. Magával ragadó monodráma, leírhatatlanul kiváló színészi játékkal. Minden középiskolásnak, tanárnak és szülőnek látni kellene.

De aki nem bírja a több órás kéz és gyomorremegést okozó élményt, mely a valóságban is a küszöbön toporog, az maradjon távol. Elismerés az intézmény tanárainak, hogy felvállalták az erősen szelence nyitogató téma napirendjét az iskolában.

(Zala-Lap, B. K.)