– Fischer életműve hangsúlyozottan figurális, mindazt, amit elmond, a test, a mozdulat, a különös, sokszor természetellenes pozitúrák nyelvén mondja el. Az emberek általában nem mennek el közömbösen Fischer szobrai mellett: vagy nagyon szeretik, vagy gyűlölik őket, illetve inkább megrémülnek a bennük kimondott, megcáfolhatatlan igazságtól – elemezte a fischeri alkotásokat Frimmel Gyula, majd így folytatta: – Nézzük meg közelebbről ezeket a szobrokat, Többnyire karcsú, nyúlánk testek, némelyeken a végtagok erőteljes hangsúlyt kapnak, másokon eltűnnek, vagy beleolvadnak a törzsbe, esetleg egymáshoz nőnek, ami által torzóvá válik az alak. Egyiknek sincs arca, legalábbis olyan, ami egyénivé, személyessé tenné őket, csak valami kortalan, az archaikus művészetekre emlékeztető fejforma ül a vállak közt.

Fischer szobrai – folytatta – éppen deformáltságuk, egyéni módon való megnyomorítottságuk okán válnak személyessé. Mindegyikük őrzi a rá kiszabott sorsot, mozdulatlanságukban is nyugtalanító kis gnómok, de szépek. Lehetetlen észre nem venni azt a sok formai bravúrt, szobrászi fortélyt, ahogyan a tagokat egymásba forrasztja, a kicsavart karokat, lábakat klasszikus törzshöz illeszti…
Frimmel szerint, ha ideje engedné Fischer György valószínűleg képes volna szoborba mintázni az egész emberiséget, mindnyájan kaphatnánk tőle egy „apró, groteszk figurát”, amiben saját egyéniségünket, személyiségünk belső lényegét látnánk…