Néha, mikor álmodom, olykor a tengerparton sétálok, és keresek sietve valakit, valamit és egyszer csak a barátnőm jön velem szemben, valahonnét a távolból, először csak egy folt, aztán egyre jobban kirajzolódik a messzeségben. Közeledik felém, talán álmomban félek egy kicsit, hogy a mi barátságunk nem elég erős, de mikor ébren vagyok, tudom, az az út, amelyen járunk, szoros, hisz’ a barátság egy megfoghatatlan létező, élő és élettelen érték hosszú fonala. Egy fonál, mely néha összecsomósodik, néha pedig olyan egyszerű és hibátlan szál, s az ember észre sem veszi, milyen nagyszerű is ez az egész. A lélek, a szeretet, az Istenbe vetett hit átsegít a nehézségeken. A találkozás pedig megerősíti azt a távolságot, ami km-ben köztünk van. Esténként, ha odaülök a technika elé, ami csodára képes, látom szemben velem az arcát, hallom a hangját, beszélek hozzá, írok neki, tudom, a bennünk rejlő kincs erős.   Olyankor elmeséljük egymásnak, mi is történt velünk, megosztjuk az olyan „csajos-lányos” dolgainkat, meg azt, hogyan telt a nap a suliban, mikor miből kell készülni, meg az éppen aktuális problémáinkat.

Azt gondolom, mindenkinek szüksége van barátra, barátnőre, akire mindig számíthat, akivel együtt nevethet, vagy éppen sírhat. Az ilyen kapcsolatokat féltve kell őrizni, ápolni, mert egy egész életen át elkísérnek minket, együtt járjuk az utat. Minden életszakaszban kell, hogy ott legyen egy barát, aki meghallgat, amit csak neki mondunk el.