– Engem úgy hívnak, hogy Lili. És téged?

– Kincső vagyok.

– Menjünk együtt tovább! – mondta Lili a rókának.

– Hová? – kérdezte Kincső.

– Világgá! – felelte Lili, a kutya.

– Menjünk!

Elindultak, mentek, mendegéltek sokáig együtt. Sok állattal találkoztak, sok helyen jártak. Már nagyon elfáradtak a hosszú úttól, amikor egyszer csak találkoztak egy mókussal.

– Szia! Hogy hívnak téged? – kérdezte Lili a mókust.

– Engem úgy hívnak, hogy Tekla. Gyertek be, és pihenjetek le egy kicsit! – hívta őket a mókus.

Tekla hozott nekik ételt, megvetette az ágyukat, beszélgettek egy kicsit, aztán aludni tértek.
Másnap indulni készült a kutya és a róka. Úgy gondolták, hogy a mókust magukkal kellene hívni, mert előző nap olyan jól összebarátkoztak.

– Gyere velünk, Tekla!

– Hová? – kérdezte a mókus.

– Világgá! – vágta rá egyszerre a róka és a kutya.

– Jó! – mondta Tekla, és elindult velük.

Elmentek egészen a tengerig. Találtak egy jéghegyet. Éppen át próbáltak menni rajta, amikor egyszer csak leesett egy jégtábla a hegyről a tengerbe. Arra eszméltek, hogy Tekla nincs velük. Hallottak egy hangot: „Segítség, segítség!”. Lenéztek, és látták, hogy Tekla kiabált a jégtábláról, ami a tengerbe esett. Nagy nehezen lemásztak a kis mókushoz, és ekkor jött egy nagy áramlat, és elsodorta őket a hegytől. Sodródtak a tengeren, amíg egy szigethez nem értek. A szigeten letáboroztak, és mindenki aludni ment a maga módján. A mókus a fára mászott fel, a róka talált magának egy lyukat, a kutya meg a fa tövében feküdt le.

Másnap felkeltek, és körbejárták a szigetet, míg egyszer csak meglátták, hogy a levegőben egy láda lebeg előttük. Rajta lógott egy kis táblácska, amire az volt írva, hogy ez a láda csak annak jelenik meg, aki meglelte az igazi kincset, a Barátság kincsét.

Vándor Kata Flóra (2.a)
Mindszenty József Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium