Dr. Göncz László, a kulturális intézet vezetője Gábriel Józsefet köszöntve elmondta, hogy a Bánffy Központ bár még csak két és fél éves, 24 kiállításnak adott már otthont. Arra viszont eddig nem volt példa, hogy a tengerentúlról érkezzen hozzájuk olyan művész, aki ezer szállal kötődik a történelmi zalai tájegységhez. Mivel a magyar értékek közvetítését felvállaló intézmény épp erre a kötődésre alapozza tevékenységét, különösen örülnek, hogy létrejött a mostani kiállítás.

A szervezőmunka oroszlánrészét Nemes László zalaegerszegi festőművész, pályatárs, a Bánffy-galéria szakmai gondozója végezte. A kiállítást megnyitva elmondta, hogy a most látható festmények magukon viselik az európai művészeti iskolák színe-javát, s mindazt a magas kultúrát, amit évszázadokon keresztül műveltek híres alkotók szerte a kontinensen. Gábriel József az őszinteség embere. Munkássága az utazás fontosságáról szól, s ez esetben az út nem más, mint a lélek újrafelfedezése. A sejtelmes fátyolos világ azonban hatalmas gondolatokat rejt.

Míg képben halk suttogással, félszeg intimitással tárja elénk lélek vívódásait, addig lírájában élesebben fogalmaz: „a társadalmi tudatomon egyre több a retek”; „ha megölelem a világot, véres lesz a mellem”. Bármilyen formáját is válassza a művész a megnyilatkozásnak – mondta Nemes László – az nem lehet más, csak tisztán önmaga, amit az örökkévalóságnak ad át.

****

Zala-Dallas. Itthon-otthon, oda, -s visszaút. Hogy mindez mennyire jelent más inspirációs közeget, arról Gábriel József mesélt lapunk kérdésére a megnyitó után. Mint mondta, több mint hat éve él már Texasban, ahol valóban más ingerek érik az embert, mint idehaza. Kiutazása előtt azt gondolta, hogy a hosszú évek alatt majd festményein is lesz „lenyomata” ennek a különbözőségnek, ám ez nem teljesen így történt. Festészetét nem lehet igazán Dallas előtti és utáni korszakra bontani. A Lendván bemutatott képek túlnyomó többsége már a tengerentúlon született, ám nehéz különbséget tenni, hogy mi készült itt, s mi ott. Megmaradtak a sejtelmesen előbukkanó alakok, lassan elénk táruló részletek, melyek mégis kidolgozott, súlyos történetet mesélnek el, ha megtanulunk a fátyol mögé nézni. „Próbáltam új és új megoldásokat kidolgozni – folytatta a művész – ám valahogy mindig ugyanoda tértem vissza”. Ahogy a kiállításon felolvasott egyik verssora is utal rá: „minden, mindig ugyanaz”.

Pedig Amerikában, a művészeti életben is leginkább az üzleti szempont dominál – bár vannak nonprofit kiállítóterek is. Ide kapcsolatok segítségével, de akár egy jó promóciós anyaggal hivatásos és nem hivatásos művészeknek is lehetőségük van bejutni. A galériák esetében a tulajdonos dönt, akik próbálják ösztönözni az alkotókat arra, hogy időnként kicsit „mást és máshogy csináljanak”, mint azelőtt, a jobb eladhatóság reményében. Viszont ahogy Gábriel József megjegyezte, a művésznek is megvan az a szabadsága, hogy ha ez nem tetszik neki, akkor arrébb mehet, és kereshet egy másik kiállítóhelyet, ahol elfogadják akár az „állandóságot” is. Mert van a tulajdonos, meg van az alkotó, és mindig van egy lehetőség. (Zala-Lap Kft., P. P., S. P.)