A termálfürdő felől a fahídhoz érve kenyérdarabokkal etettük meg a vadkacsákat. A gát felé tartva a sekély vízbe vékony botokat szúrtam, kagyló-csapdát készítettem testvéremmel. Néhány fekete kagylóhéj fennakadt a szűrőnkön.

Utunkat folytattuk. Láttunk egy nagyon félős, gazdátlan kutyát. Régóta nem ehetett, kilátszottak a bordái. Hálásan fogadta a kenyérdarabot. A kézműves ház közelében egy puli szegődött a nyomunkba. Nyakörvén fém lapocska lógott, amelyről leolvashattuk a gazdi telefonszámát és azt, hogy Bogyónak hívják az őszülő bozontost. A telefonszámot felcsörgetve kiderült, hogy a kutyus a kemping lakója, és gazdája engedélyével csatangol.

Észak felé vettük az irányt. Magunk mögött hagytuk a horgászok által látogatott helyeket. 

-Ha már idáig eljöttünk, kerüljük meg a tavat! – javasolta Apa.

Mindenkinek tetszett az ötlet. Vadcsapásokat követve, árkon-bokron át haladtunk. Hangos lépteinktől megriadtan hosszú farktollú fácánok szálltak fel a bokrokból. A tavat tápláló patakon korhadt fatörzs segítette volna az átkelést. A hideg víztől tartva nem kockáztattunk. A várost elkerülő közút hídján közelítettük meg a meder túlsó partját. A nád olyan sűrű és magas volt egy szakaszon, hogy talán észre sem vett bennünket a felettünk átrepülő motoros vitorlázó kisgép pilótája. Egy darabon a szántás szélén mentünk. A sár rátapadt a cipőnkre és a nadrágunk szárára, súlya erősen megnehezítette járásunkat. Megkönnyebbülten tértünk rá ez után a kemping melletti kavicsos útra. A pihenőházak mellett elhaladva a lépcsősor alján visszaértünk a fahídhoz, amely a V alakú tó jobb oldali szárát keresztezi. 

A kalandos túra izgalmától elfáradva a híd korlátjának támaszkodtunk. A délutáni nap melengető fényét élveztük, és közben elégedetten gondoltunk vissza a friss levegőn végzett mozgás örömére.