Misi a harmadik vagonban ült, egyedül az ötödik kabinban. Útja során harmadszor is belekezdett Petőfi műveibe. A hosszú vonatozást követően a közeli kisváros állomásáról indult haza. Az otthona messze volt, a kisdiák lábai aprók. Cipőcskéi nyomán recsegett a hó és a jég. Mindene megfagyott, csak az az áldott lelke nem. Lépései lomhábbá, szemei üveggolyószerűvé váltak. Most a coetusra gondolt, annak melegségére, s Pósalaky úrra, aki bizonyára apró kis kályhája mellett melegedett úrias lakosztályában. Misi végre házakat látott, s az utat folytatva egyre több és több emlék villant elméjébe. Itt a községházánál eszébe jutott a vers, amit már annyiszor olvasott: „Egész úton hazafelé…”- s családjára gondolt. Egyre jobban ráismert a fehér házfalakra, a tetőkre és az utcájuk sarkán lévő kútra. Az a kút, az volt annak a falunak a lelke, hiszen onnan jött a felszínre az életet adó víz. Utcájukban, egyre közelebb a család otthonához üdvözölték a szomszédok: a járdán sétáló idős emberek megemelték kalapjukat, s szájukból kivették pipájukat, hogy üdvözöljék a régen látott kisfiút. Misi végre házukat látta maga előtt, és nem délibáb volt az a tél közepén, dehogy. Az ott az ő házuk volt lyukas szalmatetejével, az omladozó vakolat miatt tarkálló falával. Ahogy beljebb ért, látta a hóval fedett tüzesgépet, amely már nem repült többet a levegőbe, csak rozsdásodott és beleolvadt a téli tájba. A masszív tölgyajtóhoz érkezett, melynek kerete fenyőfából készült, korhadt volt, a szú is megrágta már. Amint betolta a nehéz faajtót, a tűz melegét érezte, mely eljutott egészen a szívéig. Anyja megszokott helyén ült az asztalnál, s varrt. Művészi alkotásokat készített ő, olyan Népművészeti Múzeumba valókat. Testvérei a szemben lévő sarokban játszottak, birkóztak egymással. Anyja vette észre őt elsőként, aki magához szorította a gyermek testét. Itt már csak az anyja testmelegét érezte Misi. Anyja kérdésekkel halmozta el: Hogy érzed magad? Mi történt a kabátoddal? – erre levette a gyermek kabátját és varrni kezdte. Misi viszont még nem eszmélt fel az előbbi ölelésből, mely olyan jólesett lelkének. Kezdett visszatérni az élet sápadt arcába. Eközben testvérei ujjongtak és ugráltak körülötte. Ő viszont kezet nyújtott nekik, s a gyerekek ezt játéknak értelmezve megfogták Misi kezét, s megrázták. Most apját kereste. Anyja és öccsei egyszerre mutattak az ajtóra. Misi felvette az asztalról kabátját, amin anyja serénykedett. Édesapja dolgozott, fát hasogatott. Elindult felé. Mikor közel ért, kiesett apja kezéből a szerszám, s kezét nyújtotta. A fiú viszont rég nem látott apja karjába borult, s ölelte. Szégyellte magát, hogy bejövetelkor nem vette észre a dolgos embert. Biztos a fagyos szél hatása volt ez. Mikor végre szóhoz jutott, apja kezébe tette a néhány forintot, amit keresett. Az apa elmosolyodott, s így szólt: „Látod fiam, egyszer majd te etetsz bennünket…” Ezek a szavak viszont olyan rosszul estek Misinek. Most is szégyenkezett, mivel ő olyan könnyen keresett ennyi pénzt, apja viszont naphosszat dolgozik hasonló összegért.

Este, mielőtt elaludt volna, a vers járt az eszében: „Egész úton hazafelé..” S így aludt el, sírva, sírt az örömtől s a szeretettől, amit rég nem tapasztalt.

Czirók Bence 8.b
Landorhegyi Sportiskolai Általános Iskola