A drámák, az áldokumentumfilmek és az elgondolkodtató alkotások rétegfilmekké zsugorodtak. Ha kicsit odafigyelünk, azt vehetjük észre, hogy a technológia a történet rovására fejlődik. Lassan nem lesz szükség színészekre, díszletre, kamerákra, csak egy számítógépekkel teli szobára. Minden, amiért régen rajongtunk, a háttérbe szorul, a fanatikus filmrajongók pedig igencsak el vannak hanyagolva. Az utóbbi évek nagy szenzációja, az újra felfedezett 3D. A 3D-s filmekkel egy baj van: hogy gyakorlatilag nem 3D-sek. A legtöbb ilyennek titulált film bár 3D-ként kerül moziba, nem úgy lett rögzítve, hanem utólag konvertálva, ennek eredményeképp pedig romlik a minősége. A valódi eljárás sokkal költségesebb és bonyolultabb, hiszen a háromdimenziós felvételhez két, egymás melletti kamerára van szükség, amik úgy funkcionálnak, mint az emberi szemek. Ezeket később egymásra vágva készül el a vágyott látvány. A nehézség pedig az, hogy minden beállítást, minden világítást és minden vágást két kamerához kell igazítani. De mit kapunk, ha beülünk egy ilyen filmre? Az arcunkba röpködő tárgyakat. Sziklák, szilánkok, vízcseppek, annyi ilyet láttunk már. A 3D technológiában sokkal több rejlik, mint amennyit eddig kibányásztak belőle. A mélység érzékeltetése, a részletezés (bőr, fa, szövet), gyönyörű tájképek.

A legjobb példa, amit ide felhozhatok az Avatar. Mindenki ismeri, mindenki hallott róla, hisz hónapokig kék emberkék folytak a csapból. Megjelent, megvettük rá a jegyet, egy darabig kerestük az állunkat aztán úgy, ahogy van, elfelejtettük. Kétség sem fér hozzá, hogy nagyon szép és korrekt iparos munka, univerzumokkal, életformákkal, hosszú jelenetekkel és James Cameronnal. De. Az Avatar pozitívumai ennyiben ki is merülnek. A történet, sajnos, olyan egyszerű, mint egy (kék) faék. A civilizált hős beleszeret a bennszülött lányba, akinek a kultúráját le akarja rombolni valami gonosz, félszemű, sebhelyes katonai parancsnok. A végén meg győz az igazság. Hadd ne kelljen nekem is a Pocanhontassal előhozakodnom. Moziban valóban hangulatos élmény volt, de tévében már nem nézném vissza. Nem vitatom a jelentőségét abban, hogy pár évtized múlva majd elővehetik, és rámutatnak, hogy na, ez volt a 3D előszobája, de a világ legjobb filmjének hívni erős túlzás.

Méltó ellenfélre találnak a na’vik azonban a 12 Dühös Ember-ben, egy több mint ötven éves filmben. Tizenkét esküdt vitatkozik egy fiatal fiú halálra ítélésről avagy ártatlanságáról két órán át egyetlen szobában, mégis leizzad az ember tenyere a végére, mind a színészi játék, mind a csavaros, átgondolt, ötletes történetvezetésnek köszönhetően. Mégis az Avataré minden érdem. Miért? Mert új. Egy olyan világban (és itt most a saját világunkra gondolok), ahol a divaté, a naprakészségé és a modernitásé a főszerep, a legtöbb fiatal életében semmi keresnivalója a nem-trendi filmeknek. És mint tudjuk, a fiataloké a jövő. A másik probléma az ötletek teljes hiánya. Minden év felhozatalának kilencvenkilenc százaléka olyan, hogy vagy ugyanaz a lemez egy szebb borítóval, vagy egy másik film feldolgozása.

Az utóbbi téma most még aktuálisabb, mint egyébként lenne, a Rémálom az Elm Utcában kapcsán. Wes Craven nagyszerű horror-kultfilmjét az új generáció már ebből a vérszegény, lebutított változatból ismeri majd meg. John Carpenter másik klasszikusáról, a Halloweenrõl is már több bőrt húztak le. Jó horrorfilmet találni manapság borzasztó nehéz, hisz az összes egy sémára épül. Szeretkező tinédzsereket minél undorítóbb módon kivégezni. Természetesen nem vagyok a felújítások ellen, mert ami tény az tény, hogy egy ropogós sütemény jobb, mint ami hetekig állt a konyhaasztalon. Kivéve, ha a ropogós süteményt már a hozzávalóknál elsózták.

Azt sem mondom, hogy csak negyven meg ötven éves filmeket szabad nézni, mert az nyilvánvalóan ugyanolyan ostoba dolog volna, mint amikor mások csak a páréves alkotásokat tekintik mérvadónak. Példának okáért ott a Fűrész, aminek első része teljesen felfrissítette a filmvilágot, amit azóta is csak másolnak, és sajnos saját fényét koptatja a száz és száz újabb folytatással. Nem szabad továbbá megfeledkezni a nagy öreg és fiatal kiemelkedő rendezőkről sem. Christopher Nolanrõl, aki lelkiismeretesen pezsdítette fel a Batman-kultuszt, és idén jó eséllyel indul Oscarért az Eredet kapcsán.

Aztán ott van Tim Burton, akinek szürrealista meséit senkinek sem sikerült felülmúlnia, Peter Jackson, aki elhozta nekünk a Gyűrűk Ura trilógiát. David Fincher, akinek a Hetediket, a Harcosok Klubját, a Zodiákust és a nemrég bemutatott Közösségi Hálót köszönhetjük. Frank Darabont a Stephen King könyvek megszállottja, aki vászonra varázsolta a Remény Rabjait és a Halálsoront, ma pedig az AMC-nél dolgozik egy zseniális képregény alapú zombi sorozaton, a The Walking Deaden, és persze Scorsese, aki a Viharszigettel szintén megküzdhet az arany szobrocskáért, és ott van még Clint Eastwood is, aki rendezőként és színészként is bizonyított már a nagyközönség előtt.

Mondhatjuk tehát, hogy a filmkultúra jelentős mértékben változik, azonban hogy mi lesz ennek a vége, és milyen újításokat élünk még meg, nem tudhatjuk. Amit viszont mindenképp észben kell tar tani, hogy a ma kötelező filmjeit sem mindig értették meg a saját korukban.

Megjelent az IFJÚJSÁG Zalaegerszegi Diákújság 1. számában