Büki Bettina: Szösszenetek
Vágyakozás az elhaladó visszatérte után és akarat, hogy a szomorúságot jelentő cseppek az önfeledt boldogságot jelentsék. Csak türelem kell, de én mindig is utáltam várni. Mást nem tehetek, csak egyre hajt a remény, hogy egy váratlan pillanatban az éj kellős közepén, az ajtónyitás hangjára válnak el sötétséget adó szemhéjaim, hallva a belépése óvatosságát, hogy fel ne ébredjek…
Végre nem egyedül utazom. Megszokott, mindennapos szokásból kitörve, egy másik, még kevésbé felfedezett, ámde kellemes és megnyugtató kaland felé hajt az ár. Az autóban, a lakás felhevített melege által termelt testem melegét, a jármű levegőnyílásából kileső hűvös „áramlat” nyelte el.
Az ő keze is vágyott a felmelegítő, már jól ismert, szerelmes kézfogás után. Az est sötétében a homályos látást kikényszerítő ködpaplan mellett, a zord felhők is megsiratták a szélvédő rég használt szárított porát. A hangosnak nem titulálható, ám annál értelmetlenebb – utazást kísérő- rádióműsort a régi szép emlékek nosztalgiája váltották fel. Megszokott, mégis ismételten idegen, új haladás a jövő felé, ami a jelen pillanathoz képest is a gyorsan elillanó, nyomot emlékekbe égető múlt képe.
A szépen megágyazott takaró-temetőn ő hosszadalmasra elnyúló önkifejező „csodabogár kriksz-krakszom” befejeztét várja. Az órakattogással versenyző megnyugtató levegővétele adja tudtomra, hogy minden valóság, és õ megint mellettem álmodja szépre a világot. Lesve rápillantok, õ már édesen alszik.
Azt hiszem túl hosszúra sikerült.
(Megjelent az IFJÚJSÁG Zalaegerszegi Diákújság 1. számában)
Tartalom megosztása: