Rákosi Jenő

író, újságíró, színházigazgató,lapszerkesztő, az MTA levelező, a Kisfaludy Társaság rendes és a Petőfi Társaság tiszteletbeli tagja

(Acsád, 1842. november 12. – Budapest, 1929. február 8.)

Sváb családban Kremsner Jenő néven 1842. november 12-én, Acsádon. Az 1850-es évek elején a család Türjén is lakott (lakóházukat a Dunántúli Közművelődési Egyesület 1942-ben táblával jelölte meg). A király 1896. október 10-én nemességet és a „mindszenti” armalista nemesi előnevet adományozta neki.

Rákosi Jenő iskoláit Sárváron, majd Kőszegen, később Sopronban a Szent Benedek-rendiek gimnáziumában végezte. A költői hajlamú ifjúnak jeles tanárai pártfogása mellett sikerült magyar önképző társulatot alakítania, mely kezdetben ugyan német nyelvű volt, 1859-től azonban teljesen magyarrá lett. Itt főleg novellákat, de később színdarabokat is írt.

Mivel a családja időközben elszegényedett iskolai pályáját abbahagyta, és 1860 és 1862 között Lengyeltótiban, Zichy János gróf birtokán korrepetitorként és gazdasági gyakornokként dolgozott. Az írói pálya iránti hajlama itt kezdett legelőször megnyilvánulni, folytonosan tanult és írt, szintén apróbb színdarabokat.
Ezt követően Pestre ment, ahol Hérics János barátja erélyes közbelépésére elhatározta tanulmányainak folytatását. Sikerült egy év alatt a hiányzó iskoláit elvégeznie, hogy a soproni bencéseknél érettségi vizsgát tehessen. Rendkívüli hallgatónak beiratkozott az egyetem jogi karára is, ahol azt el is végezte.
Egyszersmind folytatta költői tanulmányait és munkálkodását (főleg az angol irodalom iránt érzett vonzalmát és Shakespeare-t tanulmányozta), és nehéz anyagi viszonyok közt, ügyvédeknél gyakornokoskodva tartotta fenn magát.

1864 első felében írta meg V. László című drámáját, második felében az Aesopust. 1866. október 14-én került először színre ez a romantikus dráma a Nemzeti Színházban (Győrött pedig egy nappal előbb mutatták be) és határozott sikert aratott.
A fiatal író, mint a magyar dráma úttörője tűnt fel, és csakhamar szoros barátságba került az irodalom és közélet nevezetes személyiségeivel.

1867. márciusában a Pesti Napló kötelékébe lépett, amely akkor a Deák-párt orgánuma volt.
A Pesti Naplóban a „Bécsi dolgok” című rovatot vette át, amely rovat ismertető és polemikus cikkeiben végigharcolta a kiegyezést, és élénk tollával, aktuális stílusával igen népszerűvé tette a rábízott rovatot. Pár hónap múlva, külön tiszteletdíjjal, már vezércikkeket is írt.
Emellett nagy része volt a Borsszem Jankó 1868-as megalapításában, ahol magyar-deák makaróni versei egy időben nagyon kapósak voltak.

Bár így igen tevékeny hírlapíró lett, a szépirodalomhoz se lett hűtlen. Foglalkozott Shakespeare-fordítással is és a Magyar Shakespeare-ben 4 fordítás jelent meg tőle (a Kisfaludy Társaság kiadásában, a Felsült szerelmesek, az A windsori víg asszonyok, az Ahogy tetszik és a Cymbeline).

1869-ben a Kisfaludy Társaság is tagjai közé választotta, székét Szép Ilonka című drámai költeményének egy felvonásával foglalta el.
Szintén 1869-ben megalapította és szerkesztette a Reform című folyóiratot független Deák-párti irányban. A Deák-párt megszűntével a lap is megszűnt, beolvadt a Pesti Naplóba. Rákosi a hírlapnál maradt tárcaírónak, politikával azonban nem foglalkozott.

Drámaírói pályája a Csiky Gergelyé előtt (később párhuzamban) ezalatt folyton emelkedőben volt. Akkoriban készült a Népszínház, és Rákosi a létrejötte érdekében igen sokat tett, végül felkérték igazgatónak. 1875-ben átvette az intézet vezetését, nagyszabású társulatot szervezett és a népszínműveket, operetteket és látványosságokat kultiválván, megteremtette közönségét és jövőjét is. 1881-ig állt a színház élén és ezalatt nemcsak igazgató, hanem rendező, fordító, átdolgozó is volt.

1881-ben történt a Pesti Hírlap meghasonlása, ennek következtében társaival megalapította a Budapesti Hírlapot, ami csakhamar a közönség egyik legolvasottabb lapjává lett, mivel politikai pártállást nem foglalt a lap, főképp a nemzeti eszmét szolgálta. Rákosi leginkább vezércikkeket írt a lapba és irányát szabta meg.
A Budapesti Hírlapnak, –  amely a kiegyezés pártján állt, de szót emelt a nemzeti jogok bővítése mellett –  40 éven át volt főszerkesztője és állandó cikkírója Rákosi Jenő.
Célja volt, mint írja: „Mindennek pártolása és támogatása, ami a magyarság ügyét szolgálja az élet bármely mezején vagy vonatkozásában.”

Az MTA 1892. május 5-én levelező tagjának választotta.
1896. január 1-jén pedig a főrendiház tagja lett.

Rákosinak hatása volt a népszínmű fejlődésére is, ő fedezte fel és foglalkoztatta a korán elhunyt Csepreghy Ferencet is, akinek összes színműveit kiadta 1881-ben.
Pályájának súlya később inkább a hírlapírásra esett, mint vezércikkíró. Azonban nagy fontosságú szépirodalmi munkássága is, tollát előkelő ízlés mellett a nemzeti irány fanatikus kultusza jellemezte.

1891-es megalakulásától az Otthon írók és hírlapírók körének alapítója és elnöke volt, emellett a fővárosi hírlapkiadói tisztviselők segítő egyesületének szintén elnöke, valamint alelnöke az Uránia Magyar Tudományos Egyesületnek, választott tagja a múzeumok és könyvtárak országos tanácsának, a kormány által kinevezett tagja az Erzsébet-emlék országos bizottságának.
A hírlapírók kongresszusain 1896-tól részt vett és a hazai emlékszobrok és táblák leleplezése ünnepélyén emlékbeszédeket tartott.
Sokrétű szervezőmunkát is végzett, ezenkívül operettszövegeket fordított magyarra, történeti drámák mellett népszínműveket is írt.
Sokat tett azért is, hogy magyarosabb legyen az újságnyelv.

A 20. század elején Apponyiék koalícióját támogatta, majd gróf Tisza Istvánnal tartott, mivel hozzá hasonlóan ő sem akarta a háborút. Miután azonban már Magyarország belekeveredett, a helytállásra buzdított, mert látta, hogy az ország léte forog kockán.
Adyval való szembenállása is e kérdés kapcsán vált különösen élessé. Az irodalomban nem helyeselte a Nyugat politikai álláspontját, egyes szerzőinek erkölcsi szabadosságát és a nyugati irodalmi minták túlzott utánzását.

Az 1920-as években a revizionista mozgalom egyik élharcosa volt, a nemzetet és a törvényességet védte mind a radikális baloldal magyarellenességével, mind az erre válaszként a jogegyenlőséget megkérdőjelező radikális jobboldallal szemben. Létkérdésnek tartotta a gyilkos trianoni határok megváltoztatását, ezért dolgozott 87 éves korában bekövetkezett haláláig.

1926-ban írt emlékezései szerint előre látta a II. világháború közeledését, felmérte az ahhoz vezető okokat.
1928 júliusában Londonban, majd szeptemberben Velencében tárgyalt Lord Rothermere-rel, a magyar revízió egyik fő brit támogatójával.

1929. február 8-án hunyt el. A Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra.

Halála után Lord Rothermere kezdeményezésére emlékművet állítottak neki, amit 1930. november 30-án avatták fel.
A Rothermere-féle Daily Mail főszerkesztője, Ward Price Rákosi Jenő munkássága előtt tisztelegve írta:  „Mióta az emberiség történelmét feljegyezték, nem volt igazságosabb ügy, mint a magyar nemzet ügye.”